Amiről nem beszélünk, ha súlyos beteg van a családban: a gyász

Fotó: Pixabay.com
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Van, hogy az ember tudja, vagy legalábbis sejti, hogy a szerette nem éli túl a betegséget. Előbb ezt a félelmet, majd a gyászt is tabu övezi mégis. A veszteségélmény kezdetben kiürít mindent, hogy aztán a tompa üresség átadja helyét az érzelmek hullámvasútszerű kifejeződésének. Düh, harag, önvád – ezek a leggyakoribb érzelmek a gyászreakció során, melynek feldolgozásához sokszor egy év elmúlása sem elegendő.

Az évek múlásával kisebb-nagyobb veszteségek érhetnek minket, legyen szó munkahelyünk elvesztéséről, megszokott otthonunk elhagyásáról vagy egy partnerkapcsolat megszakadásáról. A legnehezebben feldolgozható veszteséget azonban közeli szeretteink halálakor élhetjük át. A szeretett személy elvesztésével lényegében kötődésünk tárgyától búcsúzunk, akihez élmények, emlékek és érzelmek sora fűzött minket.

Mit tudunk a gyászról?

A veszteség erős érzelmi és viselkedéses reakciót vált ki a gyászolóból, amit egy szóval gyászreakciónak nevezhetünk. A gyászreakció minden esetben egyéni, és lefolyása sokféle tényezőtől függ, annyi azonban általánosnak tekinthető, hogy az intenzív tünetek 1-3 hónapon belül mérséklődni szoktak. Csakhogy a tünetek enyhülése nem jelenti a veszteségélmény valódi feldolgozását, ami ennél jóval hosszabb ideig is eltarthat. A halálesetet követő első évben az egymást követő ünnepek és évfordulók újra és újra felerősíthetik a magány érzését és a veszteség élményét, így ez az időszak mindenképpen fájdalommal terhelt lehet a gyászoló számára.

Ráadásul vannak olyan esetek, amelyek kifejezetten nehézzé tehetik az elengedést és a történtek elfogadását. Ilyen esemény, ha:

-          a veszteségélmény váratlanul, baleset vagy erőszak által következett be,

-          gyermek vagy fiatal felnőtt az áldozat,

-          az elhunyt és a gyászoló kapcsolata ellentmondásos érzelmekkel teli volt,

-          ha a gyászoló veszteségei halmozottak,

-          ha a gyászoló magányos, nincsenek igazán rokoni vagy baráti kapcsolatai, akik támaszt nyújthatnának.

A szeretett partner elvesztése megduplázza a szívroham vagy a stroke kockázatát - derült ki abból a vizsgálatból, melyben szakértők tanulmányozták a gyász emberi egészségre gyakorolt hatását.
Régóta jól tudjuk, hogy a közeli hozzátartozó elvesztése halálos rizikófaktor, és ezzel a kutatással jobban megérthetjük mindennek az olyan kardiovaszkuláris betegségekre való hatását mint a szívroham vagy a stroke. A kutatás kimutatta, hogy a stroke vagy a szívroham valószínűsége a partner elvesztése utáni kritikus 30 napban a legmagasabb a szeretett partner hiánya miatti érzett fájdalom miatt, ezt követően csökken.

Fotó: Pixabay.com

Azoknál, akiknek meghalt a partnerük, kimutathatóan magasabb lett a pitvarfibrilláció vagy a szabálytalan szívritmus kockázata, és ezek a hatások hosszú ideig meg is maradnak.
A kutatók hosszú ideig tanulmányozták a stressz hatására, a házastársukat elvesztő embereknél kialakuló cardiomyopathiát, azaz megszakadó szív jelenségét, amikor úgy érzik, mintha szívrohamuk lenne. Ilyenkor kapkodó levegővétel, mellkasi fájdalom alakulhat ki, ám artériaelzáródás nem következik be. A szakértők szerint mindezért a kiáramló stresszhormonok a felelősek, amelyek az erős érzelmeket kiváltó események miatt termelődnek. Az Open Heart című folyóiratban közzétett tanulmányban a kutatók utánanéztek annak, hogy vajon a partner elvesztése hozzájárul-e a pitvarfibrilláció magasabb kockázatához, és ha igen, akkor mekkora a kockázatnövekedés.

Arra az eredményre jutottak, hogy azoknál a személyeknél, akik elvesztették a társukat, 41%-kal nagyobb valószínűséggel alakul ki pitvarfibrilláció a szomorú eseményt követő egy hónapon belül. A magasabb kockázat az esemény után egy évig fennállt.

Hogyan gyászolunk?

A halál híre elsőként mindenképpen sokkol, bénít és villámcsapásszerű érzésként hat. Kezdetben még nem tapasztalható szomorúság vagy harag, inkább értetlenségről és ürességről számolnak be a gyászolók. Ez az állapot néhány perctől néhány órán keresztül tarthat, de minél váratlanabb a haláleset, annál elhúzódóbb lehet a kezdeti dermedtség.

Az érzelmi sokkhatásnak általában akkor ér véget, mikor, tudatosulnak teendők a halálesettel kapcsolatban. Az ügyintézéshez és a temetést érintő tevékenységek ellátásához elengedhetetlen az önkontroll, mely az érzelmek részleges elfojtását kívánja meg a gyászolótól. Ugyanakkor teljesen természetes reakció, hogy a kontrollált feladatellátást időnként az addig elfojtott érzelmek előtörése szakíthatja meg: ingerültség, düh, vádaskodás vagy harag. Összességében azonban, a feladatokban való elmerülés a gyászolók többségében automatikusan végbemegy, bár sokan „kívülállóként” észlelik önmagukat az események forgatagában és úgy érzik, mintha mindez mással történne meg.

Fotó: Pixabay.com

A gyász legnehezebb szakasza csupán a temetés után kezdődik, hiszen a gyászoló ekkor szembesül a veszteséggel és a korábban háttérbe szorult gondolatokkal, emlékekkel, érzésekkel. Emellett gyakran a társas környezet részéről is elvárások sora érkezik felé: igyekezzen mielőbb visszarázódni a régi kerékvágásba, ráadásul a gyász túlzott elhúzódását a rokonok és barátok hajlamosak „önsajnálatként” címkézni. A külső elvárásoknak való megfelelés igénye és a belső veszteségélmény megélése közepette a gyászolót szinte elárasztják haraggal, bűntudattal és önváddal terhes érzései. A gyászoló ezért visszahúzódónak és elzárkózónak tűnhet, míg döntéshozatalára az érdektelenség, a szórakozottság vagy éppen az átgondolatlanság jellemző.

Hónapok telhetnek el a veszteség élményének feldolgozásával, de idővel a fájdalmas emlékek mellett egyre több szép emlék is előtör majd. Ekkor bár a gondolatok középpontjában még mindig az elhunyt áll, ennek ellenére a tünetek intenzitása csökken, a társas közegtől való elzárkózás, a történtek elfogadására való hajlandóság pedig nő.

Hogyan segíthetjük a veszteség élményének feldolgozását?

  • Figyeljünk oda a gyászolóra és segítsük őt a veszteség feldolgozásának időszakában! Legyünk vele türelmesek a temetést követően is, és biztosítsuk őt a támogatásunkról!
  • Mindenki más ütemben és másfajta hozzáállással dolgozza fel a veszteséget, ezért próbáljunk minden esetben elfogadóak lenni. Vannak, akik erősebben élik át a szomorúságot és a bűntudatot, míg másoknál intenzívebb a düh és a szorongás. Vannak, akik keresik az emberi kapcsolatokat és könnyebben beszélnek az érzéseikről, míg mások inkább magányosan gyászolnak. Bármelyik magatartásmintát is tapasztaljuk, legyünk elfogadóak, és reagáljunk a gyászoló igényeire.
  • Ha a gyászoló keresi társaságunkat és mesélne érzéseiről, hagyjuk őt megnyílni előttünk, és bátorítsuk a gondolatok és emlékek megosztására. Viszont, az is előfordulhat, hogy inkább magányosan dolgozná fel az eseményeket. Ilyenkor hagyjunk időt neki, tudatosítsuk benne a hogy számíthat ránk, ha szükségét érzi.
  • Megfelelő idő elteltével, a gyászév végéhez közeledve érdemes tudatosítani a gyászolóban, hogy milyen változásokat hozott értékrendjében, világképében a veszteség feldolgozásának időszaka. Az átélt események sokak számára újraformálják korábbi világképüket, értékrendjüket és segítik őket, hogy megbecsüljék és értékeljék az életükben mindazt, ami valóban fontos.