Szív

Ugyanaz a víz

ugyanaz az ég feszül fölém

a felhők végtelen jelet, arcot,

tejutat formáznak

csak a szívem ver hangosabban

ha vízbe merítem fejem

percenként kilencvenszer nyitódnak,

záródnak odabenn a kapuk

a véráram előtt

A fuldokló

Hatalmasat sóhajt a tó, hogy beleremegnek a

száraz nádasok és talán a sötét égen derengő

rózsaszín felhők is, én meg egy mohos padon kapkodok

levegő után a fölém feszülő égbolt alatt

Feszül, pattog mellkasom is, bordáim küszködnek,

műszívbillentyűm, orvosi csoda,

mérve az időt, hangosabban perceg

és mint a fronton haldokló bajtársnak

hallom saját sípoló lélegzetemet

szememmel a csillagokba kapaszkodva

fuldoklom egy fastégen ülve a víz felett